mezítláb állsz a patakban.
gömbölyded kavicsok
zenélnek.
lábad körülfolyja
az isteni víz.
kendőzetlen,
csinos harangtested
élő fénytől szikrázik
oly fehéren,
ahogy csak a menny tud.
és eszembe jut,
hogy egyszer viccelődve
azt kérdeztem,
milyen lebegni azon a kagylón
a tenger felett.
nevettünk.
de tudom,hogy
ha néha nem is hallod,
érted a mindenség meséjét.
csak engedd magad szeretni,
átfolyni a homlokodon,
gyűrűzni a gerincben,
pihenni a lélekben -
sírni,
törődni.

lenni a szívben.

gömbölyű lelked
a Föld lehelte ki magából
opálos párával vegyültél
az ősi fenyvesek közt
nemesített
az eső moraja
rókák neszezése
csillagok suttogása
a Nap üdvözölt először -
így tanultál
beszélni
nevetni
csillogni
körülölelted a növényeket
megtanultál spirálnyelvükön
ellested lassú örömtáncukat

I.
kongott az ég sokáig üresen -
nem értve önmagát
végül minden egy létigévé egyszerűsödött.
II.
lassan nyugszik meg a lélek,
hogy kihasíttatott.
nem különbek vagyunk.
csak összekapcsoltak.
III.
nem lehet öröm,ami mozdulatlan.
a tér
a cselekvésszabadság
megnyilvánulása.
csillagburok méri az időt.
IV.
szeretne mindent kitölteni.
szeretne minket betölteni.
V.
a tömeg és az energia felcserélhetőek.
egy erő hatótávolsága fordítottan arányos
a tömegével.
VI.
lásd be: nincs következmény -
alszunk és ébredünk egy gömbön.
jelentéktelen forgás
ébredésed és elalvásod között.
VII.
nincs tiszta megértés.
önnön maga a határ.

a sziklák és habok forrongása elmesélhetetlen.
lebegünk felette.
szilárd,vagy folyékony legyen?
milyen egyszerű lenne
a teremtés -
szavakba szövődik az elhatározás.
míg szemünkben gömbszikra nevet
egymásba kapcsolódhat a szándék.
jöjjünk létre
és én leszek a virágokra vigyázó fény,
te a mindent itató víz!

gyöngyhullám
kettőnk összesimulása.

fátyol fátyol hullik a szemre
hangok színek kimerevedve
vihar vihar van itt bennem
titok titok mindenkinek.

fények fények gyűlnek az égben
hangok színek visszatérve
vihar vihar elül bennem.
hazajössz és megszeretlek

puhítsd fel kérlek a bennem felgyülemlőt
lágy lesz és életet hozó.
adj kontúrt derengő vágyaimnak,
a fényzuhatagnak teret.
mert ez egy remegő kristályérzelem.
kis kékes drágakő az öröm.
csak egy kis kékes drágakő az öröm?

szívünk karöltve a nappal
perdül gördül
és süllyed a tér.
minden minden
lehetőség
és feloldoz a fantázia
és eloszlik a szándék -
hogy mindenhol jók legyünk
a valóság szétterül,
mi vagyunk a mindenarcú szeretők;
a formákon túli világlélek.
káprázatok és rezdülések.
mindig mindig
táncol az élet -
önmagához magát mérve.

július van azt hiszem
és mi egy présház tetején
vörösbort iszunk egy szőlőföld felett
festőkést hajtunk újságpapírból
hogy leírja a tájat
és temperát hajítunk a képre
kötetlen formákban
kötetlen mámorral
és valami mély megértés alakul köztünk
észrevétlen megtanulunk együtt lélegezni
és összekapcsolódni mint a színek
a spektrumban
de a tempera véges
és a bor vöröséből
csak ajkainkon marad
ösztöneinkben a gyönyör
határtalan
mozgásra késztet
egészen le a lépcsőn
fussunk
és belefutunk a tájképbe
színtiszta játék ez
felszabadult lelkek
felszabadult fény

kapcsunk
térben időben
a forma.
folyamatosan érkezünk,
ívelt alakokban.
 a gömbben dobogó
szív a fúzió,
a lélek a szinkron,
a tett hordozója.
az erő fonál
tömegbe csavarodva - 
együtt álmodjuk
a lehetőt valóra.